Petőfi Sándor Összes Verse (1848)

Petõfi Sándor 1848-as költeményei

A TÉLI ESTÉK

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?

Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,

Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe

Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,

Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta,
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:

"Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!"

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, újra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten, mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. -
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj' a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába'
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

Pest, 1848. január

FELESÉGEK FELESÉGE...

Feleségek felesége,
Lelkemadta kicsikéje!
Jer ide már az ölembe,
Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyánykorodban,
Szeretlek most százszor jobban,
Nem százszor, de ezerszerte,
Ha meg nem haragszol érte.

Nem is tudja a nőtelen,
Mi az igazi szerelem;
Hogy tudná az istenadta?
Mégcsak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme
Csak virág a kalap mellett;
S most a szerelem énnékem
Lélekzetem, szivverésem.

De boldogok is vagyunk ám,
Ugye, lelkem kis Juliskám?
Meg se' várjuk a halálunk,
Elevenen égbe szállunk!

Pest, 1848. január

EGY KÖNYVÁRUS EMLÉKKÖNYVÉBE

Az életcél boldogság, de elébb
Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
A becsülettől soha el ne térj
Sem indulatból, sem pedig dijért,
Szeresd hiven felebarátidat,
Ne vond föl közted s más közt a hidat,
A hon nevét, a drága szent hazát
Szivednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az istent, s mindenekfelett
Áruld erősen költeményimet.

Pest, 1848. január

ADORJÁN BOLDIZSÁRHOZ

Mélységes völgyben, olyan mélyben,
Hogy, amik állnak közelében,
A mozdulatlan gránitbércek,
Ezen vasnál vasabb falak,
Még ők is, amint ott lenéznek,
Szédülni látszanak...
E mély völgynek legmélyebb fenekén,
Hová a napvilág fél-feketén
Jut el csak a sok bujkálás miatt,
S hol a hold, ez a szép fonóleány
Olyan kisérteties szálakat
Ereszt éjenként ezüst guzsalyán,
Mikéntha fonna szemfedőt magának...
A völgyben ott, egy nagy szomorfűzfának
Tövén, nyílt egy kicsiny virág.
Homály és lombok takarák.
Nem volt körűle semmi, semmi fény,
Csak egy fagyott nagy harmat reszketett
- Egy örökkévaló könny - levelén,
Mint a gyémánt a vérző seb felett.
Mert a virág piros volt... nem csoda,
Egy összetépett szívből támada.
Kevés vándor fordult meg itt e tájon,
Kevés szem akadott meg e virágon,
De aki látta őt,
Hamarjában nem mehetett el,
Ott állt csodálkozó szemekkel
E bű-növény előtt,
És nézte, nézte, s érzett kínokat.
Miktől a lélek szerteszét szakad,
De míg igy ölte őt az, amit láta,
Szivott bódítón-édes illatot...
Barátom, ez a fájdalom virága,
Ez a virág lantod zenéje volt. -

Miért tiprád el ezt a szép virágot?
Mért hallgatott el így kezedben a lant?
Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad,

S mintegy zokogva húrja kettépattant?
Nem kiáltott rád a lelk'ismeret,
Midőn rátetted gyilkos kezedet?
Mert gyilkos vagy, megölted
Nem testedet,
De ennél sokkal többet,
Jobb részedet;
A lant a lelke a költőnek,
S te, hah te lelkedet öléd meg!...
Egy költő-lelket semmisítni meg!
Nem ismeréd tán küldetésedet?
Szent és nagy ez valóban,
Amely föld pusztulóban,
Haldoklófélben van, amelynek már
Nem használ sem eső, sem napsugár:
Az a költő könnyhullatásitul
S mosolygásától ujra fölvirul.
Mivel felelsz majd, hogyha egykoron
Az, aki küldött, számadásra von?
Ha mondja majd: "Nézz arra lefelé,
Amerre tetted útadat,
Jól látszik, hosszu sivatag...
A rád bizott földet nem míveléd!"

Föl, föl, barátom, drága minden perc,
A föld futócsillagjai vagyunk,
Csak addig élünk, míg leszaladunk;
Maholnap a bíró előtt lehetsz.
Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod,
Leheld beléje búbánatodat,
Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot
Sohajtja, akkor a legboldogabb.
Dalold el mind, mivel szived teli,
S minden hang, amely ajkadon kijő,
Lelked darabja légyen... oly dicső
Kín és gyönyör között elvérzeni!

Pest, 1848. január 6.

VAN-E EGY MAROK FÖLD...

Van-e egy marok föld a magyar hazában,
Amelyet magyar vér meg nem áztatott?
Haj, de már nem látszik a nagy ősök vére,
Fiaik befesték ujra feketére
A földet, rákenték a gyalázatot!

S így hazugság itt az örök-igazság is,
Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat;
Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok,
Ha ti a halálból most föltámadnátok,
És látnátok satnya maradéktokat!

S ez a faj dicsekszik őse érdemével,
Híres hajdanával úgy hetvenkedik...
Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni
Mivelünk? vajon nem fogja emlegetni
Orcapirulással e kor gyermekit?

Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat,

Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk,
Messze elmaradtunk a világ sorától,
Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,
Élni nem tudunk és halni nem merünk.

Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
Számadó könyvében a legelső szám.
S most leghátul állunk semmit nem jelentve...
Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,
Most arcul csapkodnak... szégyen rád, hazám!

S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen ke
ll
Kart emelnem, hogy megostorozzam őt,
Gyermek a szülőjét!... engem jobban éget
A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek,
Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt.

S én ezek dacára sem fogok pihenni
Érezzek bár százszor több fájdalmakat,
S verjen meg bár engem a nagy isten érte...

Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre
Földobog szíved, vagy szívem megszakad!

Pest, 1848. január

MIT CSINÁLSZ, MIT VARROGATSZ OTT?

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?
A ruhámat foltozgatod?
Rongyosan is jó az nékem,
Varrj inkább egy zászlót, feleségem!

Sejtek, sejtek én valamit,
A jóisten tudja, hogy mit,
De elég, hogy szól sejtésem,
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Nem maradhat így sokáig,
Mi hogyan lesz, majd elválik,
Elválik a csatatéren,
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Drága áru a szabadság,
Nem ingyen, de pénzen adják,
Drága pénzen, piros véren;
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Ha ilyen szép kéz varrja meg,
A győzelem belészeret,
S mindig ott lesz közelében;
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Pest, 1848. január

EGY EMLÉK A KÓRHÁZBAN

Moreau után franciából

E durva ágyon végvonaglásomban
Még szánakozó könnyeket lelek,
Mert a dicsőség és lángész illatja
Árasztja el e fájdalom-helyet.
Itt énekelt ő, itt imádkozott és
Halt meg, reményeinek özvegye,
S én ismétlem, számlálva szenvedésim:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

"Bátorság, költő!" így beszéltek hozzám,
"Gondunk leszen lantodra és reád."
Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak
Az irgalom nyitá meg ajtaját.
Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,
S ha meghalok, rajtad lesz bélyege...
Ah, kiesik az írótoll kezembül:
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Ha hosszú sóhajtásaim után egy
Vigasztaló szó hangzanék nekem,
Ha volna itten egy baráti kéz, mely
Megmelegítné reszkető kezem!
De a barátok nem hallják keservem,
Estéjök lakomában foly ma le,
S nem veszik észre társok távollétét...
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Megátkozám én születésem napját;
De a természet olyan gyönyörű,
De minden este erdők illatával
Lebeg a szellő ablakom körűl.
Sétálni párosan virágos fűben,
Bent a fák közt merengve űlni le:
Oh mily boldogság, milyen szép az élet!...
Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Pest, 1848. január

SZERETLEK ÉN, SZERETLEK TÉGED...

Szeretlek én, szeretlek téged,
Kedves kis angyalom,
Csak az fáj, hogy szerelmemet be
Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra,
Ha tetszik, nem hiszed,
És én mikép oszlassam el, ha
Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak:
Bizonyságtételért
Egy-egy gyémántkövet dobnék el
Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna:
Letenném koronám
Egy kis virágkoszoruért, mit
Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy
Szineimet elfogadd,
És festess bennök szalagot, mely
Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap:
Ott hagynám az eget,
S a nagyvilág helyett nem néznék
Mást, mint szemeidet!

Pest, 1848. január

MINEK NEVEZZELEK?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?

Pest, 1848. január

FÉLÁLOMBAN...

Szép kedvesem
Lágy kebele...
Szíved buját...
Mind érezem...

Kicsiny madár,
Dalolj nekem...
Tündéri dal,
Hű szerelem!...

Ezüst... arany...
Nem kell, nem kell,
Oly bús vagyok:
Vigyétek el!...

Mily illat ez,
Mily sok virág!
Egy végtelen
Kert a világ...

Bús, puszta lesz
Mindjárt az ég,
Hullatja le
Minden diszét.

A csillagok
Lehullanak,
Fejem körül
Koszorunak!...

Hah, lánc csörög!
Hát volna még?
Hisz ami volt,
Mind eltörék...

Csörög... de nem
A kezeken...
Földön csörög,
Leestiben.

Ott voltam én
A nagy csatán,
A zászlót én
Lobogtatám.

Hoztam haza
Vérző sebet...
Elmúlt a harc,
Beforrt a seb.

Aludj, aludj,
Szép kedvesem...
Oh szabadság!
Oh szerelem!

Pest, 1848. január

A RAB OROSZLÁN

A végtelen birodalom helyett
Adának néki egy kis ketrecet!

Vasrostélyos kicsiny ketrecben áll
Az oroszlán, a sivatag-király.

Hagyjátok őt békében állani,
Szentségtelenség háborítani.

Ha elrablák a szabadságot tőle,
Hadd gondolkozzék legalább felőle;

Ha el nem éri a fa sudarát,
Hadd lépjen árnyékára legalább.

Ott áll merően, méltóságosan,
Még mostan is mily méltósága van!

Elvették szabadságát, mindenét,
De nem vehették hős tekintetét.

Merően áll, miként a piramíd, amely
Sokszor nézett reá komor köveivel.

Ott járnak kósza gondolatjai,
Magát szülőföldére képzeli,

Amelynek sivatagjait vele
Együtt zúgá be a szamum szele.

Ez a szép föld, ez volt a szép idő!...
De tömlöcének őre jő,

S merengésének eltünik világa,
Mert vesszejével őt ez főbe vágta.

Vessző s egy ily fickó parancsol néki,
Oh minden égnek minden istenségi!

Ilyen mélyen hajolt magas feje,
Ilyen gyalázatot kell tűrnie!

S a bámuló, otromba néptömeg
Gyalázatán még egy nagyot röhög.

Hogy mersz pisszenni, léha söpredék?
Ha szét találja törni tömlöcét,

Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat,
Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!

Pest, 1848. január

A JÓ TANÍTÓ

Van biz ott a sok rosz között,
Van jó tanító is;
Volt nekem sok rosz tanítóm,
Volt nekem egy jó is.

Meg is maradt a fejemben,
Úgy emlékszem rája,
Mintha vén kopasz fejével
Most is itten járna.

Kopasz volt az istenadta,
Nem tehetek róla;
Vén legény volt, ifjusága
Régen elvirúla.

Elhervadtak virágai,
Egy maradt meg épen,
Egy nagy bazsarózsa nyílott
Az orra hegyében.

Talán minden reggel ujra
Kivirult az orra,
De nem csoda, mert gondosan
Táplálgatta, borral.

Már hiába, ha ez olyan
Különös plánta volt,
Hogy nem szivelt egyebet, mint
Pincei harmatot.

Ez alatt az orr alatt egy
Nagy bajúsz ácsorga,
Egyik rúdja égbe készült,
Másik le a porba.

A bajúsz alatt szája volt,
Szájában pipája,
Lapátnak is beillett vón
Köpcös szopókája.

Zrínyijét még valamikor
Árpád idejében
Készítették, semmi szín sem
Volt már a szinében.

Gombok voltak akkorák rajt,
Mint egy-egy pogány fej,
Használták is tán a török
Hadba buzogány helytt.

Mindenféle zsinorral úgy
Ki volt kanyargatva,
Hogy a mennydörgős mennykő is
Eltévedett rajta.

A szabó jó szűkecskére
Szabta a nadrágot,
De azért egy kicsit mégis
Pőtyögősen állott. -

Hosszan bajlódtam tán vele,
De megérdemelte,
Mert szörnyen jó ember volt az
Istenteremtette.

Olyan jó tanító volt ő,
Amilyen csak kellett,
Esztendőn át asztal alatt
Hevertek a könyvek.

Ha leckémből fél betűt sem
Tudtam felmondáskor,
Azzal vigasztalt, hogy sebaj,
Megtanulom máskor.

Ki is mutattam iránta
Jószivűségemet,
Vittem neki ajándékot,
Mikor csak lehetett.

Lelopkodtam sonkát, kolbászt
Saját kéményébül,
Ez volt ajándékom, s ő még
Meg is hítt vendégül.

Pest, 1848. január

A PUSZTA, TÉLEN

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

Pest, 1848. január

SZERELEMNEK RÓZSAFÁJA...

Szerelemnek rózsafája...
Árnyékában heverek,
Hulldogálnak homlokomra
Illatozó levelek.

Szerelemnek fülmiléje
Csattog a fejem fölött,
Képzetemben minden hangja
Egy-egy isten-álmat költ.

Szerelemnek poharában
Ajkamat fürösztgetem,
Nem oly édes másból a méz,
Mint ebből a gyötrelem.

Szerelem fejér felhői
Errefelé lengenek,
Mintha engem látogatni
Jőne egy angyalsereg.

Szerelemnek holdvilága
Rám aranypalástot vet,
Eltakarja, felejteti
Vélem szegénységemet.

Pest, 1848. január

NE FELEDD A TÉRT...

Moore után angolból

Ne feledd a tért, hol ők elestek,
Az utósó s a legjobb vitézek:
Mind elmentek és kedves reményink
Velök mentek, egy sírban enyésznek.

Oh, ha visszanyernők a haláltól
A sziveket, mik előbb dobogtak,
Ujra víni a szabadság harcát
Színe előtt a magas mennyboltnak!

Pillanatra ha lehullna láncunk,
Melyet ott ránk a zsarnok szoríta:
Nincsen ember, nincsen isten, aki
Minket újra megkötözni bírna!

Vége van... de bár a történetben
Ottan áll a győző-név ragyogva,
Átkozott az a dicsőség, amely
A szabadok szíveit tapodja.

Sokkal drágább a sír és a börtön,
Melyet honfi-névnek fénye tölt meg,
Mint a győzedelmi oszlop, amit
A szabadság romjain emeltek.

Pest, 1848. január

HIDEG, HIDEG VAN OTT KINN...

Hideg, hideg van ott kinn,
Arról nem tehetek,
Nem is törődöm véle,
Szobám elég meleg.

Egykor... de mi közöm most
A múlthoz énnekem?
Nem, nem leszek hálátlan
Irántad, jelenem.

Te foglald egyedűl el
Egészen lelkemet,
Száműzve a jövő s mult,
Remény s emlékezet.

Mi is az a jövő s mult?
Ha zordon vagy ha szép,
Az mindegy, így is, úgy is
Tolvajnál nem egyéb.

Két tolvaj a jövő s mult,
Incselkednek veled,
Hogy szépszerén magokra
Vonják figyelmedet,

S míg jobbra-balra nézesz,
Ellopják hirtelen
A szép virágot, melyet
Eléd tett a jelen.

Nem fogtok most ki rajtam,
Zsebmetsző cimborák,
Pusztuljatok szemembül,
Lóduljatok tovább.

Te állj, te állj előttem,
Barátságos jelen,
Jóízüen merengek
Mosolygó képeden.

Nem vagy merész kalandor,
Regényes vad legény,
Kinek félvállán mente,
Sastoll a süvegén.

Fejeden házisapka,
Rajtad hálóruha,
Kezedben egy pohár bor,
Szádban török pipa.

Hadd rázzam meg, kedélyes
Barátom, kezedet,
E nagy karszékben töltöm
Estém szemközt veled.

Füstöljünk, iddogáljunk...
Vidáman ránk ragyog
A lámpa, feleségem
Szeme s a csillagok.

Pest, 1848. január

A VÖLGY S A HEGY

Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
Ha én hegy volnék! milyen isteni
A csillagok szomszédságábul
A nagyvilágra letekinteni.

Az a boldog hegy, ott uralkodik
Királyi széke dicső magasán,
Körűlövedzi hódolattal
Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.

A kelő nap, első sugáriból,
Tesz homlokára aranykoronát,
S a lemenő palástul adja
Rá végsugárainak bíborát,

Ha én hegy volnék! itt elbújva kell
Áttengenem homályos éltemet,
A szomszédig sem láthatok, s a
Szomszédból sem láthatnak engemet. -

Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
Ez a magasság, e dicsőség,
Amelyet tőlem úgy irígylenek.

Engem talál az első napsugár
És az utósó is rajtam ragyog,
És mégis mindig olyan puszta
És mégis mindig oly hideg vagyok.

Pillangó, harmat, csalogány, virág...
Hiába hívom, egyik sem szeret,
S mi odalenn enyelgő szellő,
Az idefönn csatázó fergeteg.

Ha én völgy volnék! élnék ott alant
A nagyvilágtól mélyen rejtve el,
S cserélgetném a boldogságot
A szép tavasz kedves szülöttivel!

Pest, 1848. január

OLASZORSZÁG

Megunták végre a földöncsuszást,
Egymásután mind talpon termenek,
A sóhajokból égiháború
Lett, s lánc helyett most kardok csörgenek.

S halvány narancs helyett a déli fák
Piros vérrózsákkal lesznek tele -
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!

Nos, elbizott hatalmas zsarnokok,
Orcáitokrul a vér hova lett?
Orcátok olyan kísértetfejér,
Mikéntha látnátok kisértetet:
Azt láttatok, valóban, megjelent
Előttetek Brutusnak szelleme -
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!

Aludt Brutus, de már fölébrede,
S a táborokban lelkesítve jár,
Mondván: "ez a föld, honnan elfutott
Tarquin s amelyre halva hullt Cézár;
Előttünk meghajolt ez óriás,
S ti a törpéknek meghajoltok-e?" -
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!

Eljő, eljő az a nagy szép idő,
Amely felé reményim szállanak,
Mint ősszel a derűltebb ég alá
Hosszú sorban a vándormadarak;
A zsarnokság ki fog pusztulni, és
Megint virító lesz a föld szine -
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!

Pest, 1848. január

RÓZSAVÖLGYI HALÁLÁRA

Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
Hej, nem szól már, s ez nekem még keserűbb,

Ez nekem még keserűbb!

Régi sorsa magyaroknak a bánat,
E nélkül már tán élni sem tudnának,
Ha már így van, ébredj föl vén barátom,
Hadd busúljunk legalább a nótádon,
Hadd busúljunk nótádon!

Cudar nemzet biz a magyar, hiába,
Nem igen néz se' előre, se' hátra,
Elfeledte, ami történt ezelőtt,
A jövő meg? bánja is ez a jövőt.
Bánja is ez a jövőt!

Egyszer ember csak a magyar, mikor a
Fülét, szivét megtölti a muzsika,
Könnybe lábbad a két szeme olyankor,
Eszébe jut a siralmas hajdankor,
A siralmas hajdankor.

Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,
Kiket ott a török fegyver levágott;
Ha őket eltemették vón rendesen,
Húszezer sír állna ottan egy helyen,
Húszezer sír egy helyen!

És mikor már kibusúltuk magunkat,
Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
És ha akkor ott volna az ellenség,
Ha mégannyi volna is mind elesnék,
Mind egy szálig elesnék!

Akkor aztán bízni kezdünk magunkba',
Hogy telik még mitőlünk is nagy munka,
Hogy kivirít még a magyar nép fája,
S lombjait majd isten, ember csodálja,
Isten, ember csodálja! -

Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,
Olyan istenigazában tudtad te,
Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
A magyarnak a szive.

Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
Pedig veled ötven évet mulattunk,
Gyere vissza, áldom azt az istened,
Kezdd el újra, kezdd el azt az ötvenet,
Kezdd el azt az ötvenet! - -

Addig híttam, hogy sírjából megjelent,
Megjelent, de csak addig volt idefent,
Mig kezével hajlékára mutatott...
Mi van benne? hegedű és koldusbot,
Hegedű és koldusbot!

Pest, 1848. január 29.

AZ ORSZÁGGYÜLÉSHEZ

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a multat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépitőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenfélekép:
Azon nemzet gazdag végtelenűl,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoriták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát...
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,

S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!

Pest, 1848. február

ANYÁM TYÚKJA

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodácsol,
S nem verik ki a szobából.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. -

Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
Hadd beszélek mostan veled,
Régi cseléd vagy a háznál,
Mindig emberűl szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba'...
Anyám egyetlen jószága.

Vác, 1848. február

A TÉL HALÁLA

Durva zsarnok, jégszivű tél,
Készülj... készülj, a halálra!
Jármodat megunta a föld,
És ledobja valahára;
Szabadság lesz! ím, az ég is
Ideszegődött a földhöz,
Fegyvertárából, a napbul,
Tűznyilakkal rád lövöldöz.

Meg fogsz halni, vad, bitor tél!
Addig él csak minden zsarnok,
Míg magok alattvalói
Szabadságot nem akarnak;
Hogyha egyszer a raboknak
Akaratja ki van mondva,
Összeomlik börtön és lánc,
S elenyészik híre-hamva.

Harcolj, harcolj, föld, a téllel,
Ne félj, megbirod, levágod,
S szabadságodat kivívod,
Tavasz a te szabadságod.
Eljön, eljön a szép tavasz,
S hoz virágokat kebledre,
És szivárványt diadalmi
Koszorúnak a fejedre!

Nézd, amelynek rabja voltál,
A tél maga érzi vesztét,
Dúlt arcán megtört szemébül
Sűrü könnyek omlanak szét.
Hah, ki eddig csupa jég volt,
Most hogy olvad, mily gyáván hal!...
Nem csoda, hiszen testvér a
Gyávaság a zsarnoksággal.

Pest, 1848. február

1848

Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen
Egy új csillag, vérpiros sugára
Életszínt vet a betegségében
Meghalványult szabadság arcára.

Szent szabadság, újabb megváltója
A másodszor sűlyedt embereknek,
Drága élted miljom s miljom ója,
Ne félj, téged nem feszítenek meg.

Elbuvék a békesség galambja,
Fészke mélyén turbékolni sem mer;
Háborúnak ölyve csattogtatja
Szárnyait a légben vad örömmel.

Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?
Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték...
Hátha mindazok beteljesednek,
Amiket én álmaimban láték!

Eljön, eljön az itélet napja,
A nagy isten véritéletet tart,
S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja,
Már nyugonni sem fog addig a kard!

Pest, 1848. február

KEMÉNY SZÉL FÚJ...

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra,
Vigyázzatok a házaitokra,
Hátha mire a nap lehanyatlik,
Tűzben állunk már tetőtül-talpig.

Édes hazám, régi magyar nemzet,
Alszik-e csak a vitézség benned,
Vagy apáink halálával elhalt?
Illik-e még oldaladra a kard?

Magyar nemzet, ha rád kerül a sor,
Léssz-e megint, ami voltál egykor?
Oly hatalmas harcos, ki szemével
Jobban ölt, mint más a fegyverével!

A világot védtük hajdanában
A tatár és a török világban;
Vajon most, ha eljön a nagy munka,
Meg bírjuk-e védni mi magunkat?

Oh magyarok istene, add jelit,
Ha a kenyértörés elközelit,
Hogy az égben uralkodol még te
A magad s néped dicsőségére!

Pest, 1848. február

BEAUREPAIRE

Hogy kitelt a franciáknál
A király becsűlete:
(Mint ezernyolcszázharmincban
S most valami két hete)

Fölberzenkedett a német,
S esküvék, hogy bosszut áll,
Megöli a szabadságot
És megmenti a királyt.

S vitte zsoldos seregét és
Longway már meghódola,
Megy tovább, Verdunön a sor,
Elkezdődik ostroma.

Verdun gyáva népe reszket,
S reszkető félelmiben
Térd- s fejethajtást határoz,
Hogy bántása ne legyen.

De az őrség kapitánya
Beaurepaire mást beszél:
"Hódolásról nem lehet szó,
Még nem oly nagy a veszély.

Ha az ellen fegyverünkbe
Szerelmes, jól van, tehát
Hadd vegye ki kezeinkből,
Mi magunk ne adjuk át."

Aki gyáva, siket is, nem
Hallgatott rá a tanács,
Tollat nyujtanak neki, hogy
Irj' alá a hódolást.

Beaurepaire elhajítja
A tollat, s fegyvert ragad,
S lelkesűlten és elszántan
Mondja ki e szavakat:

"Éljétek túl hát a szégyent,
A gyalázatot, de én
Az ellennek csak holttestet
Adni át megesküvém.

Bátraink előtt halálom
Majd mint vonzó példa áll...
Én betöltöm esküvésem...
Végszavam: szabad halál!"

Nekiszegzé kebelének
S elsütötte fegyverét,
S ez szivébül kiszakítá
Életének gyökerét.

Pest, 1848. február

LEHEL VEZÉR Első ének

Nem nagy hírü város Jászberény városa,
És itt a nyakam, hogy nem is lesz a soha,
De van abban egy kürt, van annak nagy híre,

Akkora, hogy nem fér a jászok földére,
Kiterjed éjszak, dél, nyugat és keletre,
Mint a Tisza, mikor szűk neki a medre,
Terjed a némettől a székely világig,
A lengyel határtól egész a horvátig.

Ugy bizony, hires kürt az a jászberényi,
Nem haszontalanság a felől beszélni,
Megérdemli a szót és jobban, mint sok más,
Mikre akarhányszor volt időfogyasztás;
Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény,
Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény?
Széltében-hosszában mondom el a dolgot,
Mit csinált az a kürt, ki kezében forgott.

De hol is kezdjem csak, hogy megértsük egymást?

Mert hát tudnivaló, hogy én itt mostanság
Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,
De beszélek szűrös-gubás embereknek;
Hisz az írástudók jobban tudják magok,
Mint én, amiket most mondani akarok,
Az uraknak pedig az ideje drága,
Rá sem érnek ilyen apró mulatságra.

Nem is igen bánom, ha ők nem figyelnek,
Amint nélkülem elvannak őkegyelmek,
Csak ugy elvagyok őkegyelmek nélkül,
Egyiknek sem élek az emberségébül.
Akik ő előttök görnyesztik hátokat,
Lesve asztalukról a morzsalékokat,
S lesve ajkaikról a kegyes mosolygást:
Őket ez érdemes emberek mulassák.

Megvallom őszintén, épenséggel mások
Azok, akiket én mulattatni vágyok;
Nem a palotáknak fényes gyertyaszála
Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága.
Alant születtem én, szalmafödél alatt,
Sosem tagadom meg a származásomat,
Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya,
S egyszerű nótákat kerepöl le róla.

De vissza-, vagyis rátérek a dologra...
Hej, felebarátim, régesrégen volt a,
Amit én elmondok; akkor még, látjátok,
Szopós gyerek volt a huszadik apátok.
Száz esztendő szép szám, pedig már azóta
Az idő a földre azt kilencszer rótta;
Kilencszáz esztendő!... kilenc vén óriás,
Egymás után egyik a másiknak sírt ás.

Akkor más világ járt, elgondolhatjátok,
Nem volt még korona, nem voltak királyok,
Fejedelem volt az első a nemzetben,
Nem hátul, de elől ment az ütközetben,
Hej pedig ugyancsak járta az ütközet,
Nem űlt a nép otthon a kemence megett,
Mind háborúskodott, csak az maradt hátra,
Aki épen kellett az eke szarvára.

Kegyetlen legények kerekedtek akkor,
Soha el nem váltak a kardmarkolattol,
Egyfelől őrizték a megszerzett hazát,
Másfelől kivűlről a sok kincset hozák.
Félt is tőlök minden halandó nemzetség,
Az adót nekik, mint a köles, fizették,
Mert hisz nagyon bölcsen látták ők azt által,
Hogy haláluk egy a hátramaradással.

Fejedelmi ember Taksony volt a' tájba',
Taksony: Zoltán fia, Árpád unokája...
De tudjátok-e ti, jámbor atyafiak,
Ki volt a vitéz, kit Árpádnak hítanak?
Barátaim, mikor e nevet halljátok,
Mintha oltár mellett templomban volnátok,
Emeljétek meg a kalapjaitokat,
Mert köszönhetitek néki hazátokat.

Magyarország szép föld, meg kell vallanotok,
Rá a jóisten tízannyi áldást rakott,
Mint igazság szerint amennyi illetné;
Annyi az áldása, hogy alig fér belé.
Ezt a téjjel-mézzel folyó dús Kánaánt,
Hol megdönti saját terhe a gabonát,
S hol tűzzel van tele a szőlő gerezdje:
E szép országot a nagy Árpád szerezte.

Mert nem Ádám-Éva óta mienk e föld,
Messze Ázsiában lakozánk azelőtt,
Messze Ázsiában a világ más részén,
Kaszpi-tengeren túl Aral-tó környékén.
Irtóztató távol van az a hely innét!
Ha megmondanám: hány mérföld? el se' hinnék.
Hej, az vón a kulacs, az vón a tarisznya,
Melyből a bor s kenyér addig ki nem fogyna.

Vitézlő eleink ott tanyáztak hajdan,
De biz nem fürödtek ők ott tejben-vajban,
Rengeteg erdőkben magas fűvek nőttek,
Nyargalózó vadak nem tiporták őket,
Ahol meg kellett vón ló, barom számára,
Vala a mezőkön a legelő árva.
Kapják hát magokat, szedik a sátorfát,
S indulnak keresni, hol vagyon jobb ország.

Tőlök napnyugatra - így szólt a hír szája -

Fekszik Attilának egykori országa,
Szörnyü Attilának, isten ostorának,
A magyar nemzetség dicső ősapjának.
Fölkeresik, abban állapodtanak meg,
Fölkeresik, akármeddig tévelyegnek,
És ha ráakadnak, visszaszerzik aztat,
Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag.

Volt közöttök egy bölcs józan ember, Álmos,

Ezt szólították föl: "Vezess minket már most,
Józan okosságod vezéreljen bennünk,
Ha lehetséges, a kívánt földre mennünk;
Mint a darusereg az előljáróját
Ugy követünk téged ország-világon át,
Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban,
Hol Attila alszik három koporsóban."

Elfogadta Álmos a vezéri tisztet,
A magyarság véle vándorolni kezdett.
Meddig vándoroltak? a jóisten tudja;
Mint a csillagok közt a nagy országutja,
Itt alant a földön oly nyomot hagyának
Magok után hosszan, amerre csak jártak...
Csakhogy nem fejér volt e nyom, mint az égi,
De sötétpiros, mert vérrel festették ki.

Esztendők multán nagy hegygerincen álltak,
A hegy tetejéről tenger síkra láttak.
"A határt elértük!" monda Álmos nékik,
"Tekintsetek ott a rónaságon végig,
Birodalma hajdan ez volt Attilának,
E hegyeket híják a Kárpát sorának.
És itt hála néked, magyarok istene,
Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!

Megvénültem immár, fejemet hó fedi,
Fejér a fejem, mint e Kárpát hegyei;
Rólok a havat a tavasz leolvasztja,
De a fejem havát le nem olvaszthatja.
A méltóságot átadom, mit adtatok,
Az uj csatákra uj vezért válasszatok;
Rám nézve két határ e hely bizonyára:
Jövendő hazánk és életem határa."

Amit Álmos sejtett, nem sejtette rosszul,
Mert azon a helyen istenben boldogult;
Leszállt fejér feje a fekete földbe,
Zöld mohos sírhalom domborult fölötte.
Körülállta sírját az egész magyar faj,
S esküt tett le felhőt - szaggató morajjal;

E szent helytől kezdve kezökre kerítik
Az egész tartományt, mely előttök nyílik.

Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád;
Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá?
Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek
Kiáltotta ki az egész magyar nemzet.
Pajzsra állították, úgy emelték fel őt,
Ekkép mutatta meg magát népe előtt;
A nép pedig rajta hogyne örült volna?
Képére volt írva harcok diadalma!

Negyven nap pihentek Munkács róna földén,
Az időt ünnepi lakomákkal töltvén,
Kettős ünnep volt ez: halotti lakoma
Álmosért, s a haza keresztelő tora.
Negyvenegyedik nap amidőn megviradt,
Ifjú Lehel ajkán a kürtszó megriad...
Akkor még ifjú volt, állán a gyönge szőr
Nem téli bunda volt, csak nyári könnyü szűr.

Takaros legény volt Lehel akkortájban,
Ott benn született még messze Ázsiában,
Ott látta először a szép napvilágot,
Már gyermekjátékból párducra vadászott,
S gyermekjátékot még alighogy felejtett,
Mikor nyilával egy elefántot ejtett,
Kivette és kürtnek csinálta agyarát,
A cifrát tulajdon keze faragta rá.

Gyönge tüdejének erős volt még e kürt,
De ő mindenféle nehézséget legyűrt,
Vadon erdőkbe járt magános sziklákra,
Ott szoktatta magát kürtje fuvására,
Makrancoskodott a csont soká, de végre
Szépen rátanult az engedelmességre,
S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett,
Mely földet riasztott, mely eget repesztett.

S hangját a magyar nép már nagyon ismerte,
Jel-adó volt, hogyha mentek ütközetre,
Föl is gyúltak tőle, mintha hangok helyett
Öntene szivökbe nyári napmeleget.
Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán,

Felzudúlt a tábor, mint megannyi sárkány,
De sírva fakadt rá nem egy apró gyermek,
A haza-szerzésben hogy részt nem vehetnek.

Szétment a magyarság nyugatra, keletre,
Zászlóikat mindig szerencse követte,
Nem kimélték a vért és nem az életet,
De jutalmok ez a gyönyörű haza lett.
Öt esztendő multán Tokaj s Ménes borát,
Buzáját az alföld, a Balaton halát,
Vadait a Bakony s gazdag Erdély földe
Aranyát-ezüstjét magyarnak termette.

Lehel ifjusága e csatákban telt el,
Nem ért rá játszani a szép szerelemmel,
S a szerelem galamb, gyönge erejével
Nem győzött röpűlni Lehel sas-lelkével.
Volt mégis kedvese, akinek szerelmet
Esküdt, ki mindig ott volt oldala mellett,
Kit nem adott volna a félvilágért sem...
Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?

Hogy szerette kürtjét! meg is érdemelte;
Nem csont-darab volt az, de tulajdon lelke.

Mit elméje gondolt, amit szíve érzett,
Szózatos ajkával mindent elbeszélett.
Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú,
Tudott harsogni, mint az égiháború,
S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,
Ki utána csalja párját ágrul-ágra.

Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor,
Ki-kiszólt a kürtszó Lehel sátorábol,
Ott benn űlt a vezér kürtjét fújogatva,
Elgondolkodott a katonaság rajta.
Ilyenkor nagy volt a csend; még a paripák,
Azok is a fűvet lassabban harapták,
Mintha csak félnének rendzavarók lenni,
Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni.

Egyik-másik tűzhöz odaűltek többen,
S némán figyelmeztek a nótákra ott benn;
Akadt köztök legény, aki suttogólag
Magyarázgatta a többi hallgatónak:
"Halljátok, hol jár az esze? Ázsiában,
Születő földünkön, hajdani hazánkban;
Eztet fújta, mikor elindultunk onnan...
Benne váltogatva öröm s fájdalom van.

Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyni,
Mert az ember mégis csak sajnálta vagy mi,
Az igaz, hogy napról-napra lett soványabb,
De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat.
Aztán meg ki tudta, célt nem veszítünk-e,
Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre?
Elveszhettünk volna hosszu bujdosásban,
Mint üstökös-csillag az ég távolában.

Figyelmezzetek!... új nótát kezd vezérünk.
Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk,
Kárpátok hegyéről először tekinténk
Le e szép országra, mely most már a miénk.
Mily rivalgó hangok! azok a vén kövek,
Mikor meghallották, hosszan döbörögtek,
Elküldték keletre, nyugatra szerteszét
A kürt harsogását, a nemzet örömét."

A magyarázónak itt megállt a nyelve,
Mindnyájan fölzúgtak vígaságra kelve,
A rivalgó kürttel versenyt kurjogattak
Emlékére ama nevezetes napnak.
De az öröm-lárma nem tartott sokáig,
Mert a vidám nóta kesergővé válik,
Nekibúsul a kürt, hangja méla tompa,
S bele-belemerűl síró fájdalomba.

Nem egyéb volt ez, mint temetési ének
Azok temetésén, akik elesének
A Latorca mellett a legelső csatán,
Melyet a magyarság küzdött az új hazán.
Ennek hallatára szépen alábbhagytak
A kedvökkel, akik elébb kurjogattak,
Elalélt a víg zaj, s a mult emlékére
Nem egy könny perdült a vitézek képére.

Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka,
Ugy járta a nemzet, amikép ő fujta,
Kénye szerint osztott örömet, bánatot,
Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott,
Szerette is szörnyen, amint mondtam is már,

Napestig oldalán lógott, akárhol járt,
Éjjelenként pedig od' a párducbőrre
Tette maga mellé, s álmodott felőle.

De amilyen nagyon ő szerette kürtjét,
A magyarok őt oly mértékben szerették,
Nagy becsűlete volt jó Lehel vezérnek
Mindenütt, ahol csak magyarul beszéltek;
Szolgált a hazának nemcsak vaskezével,
De szolgált egyszersmind arany elméjével,
Szent volt minden szó, mely száján kiröppene,
Mintha szólna maga magyarok istene.

És azért ki fogna csodálkozni rajta,
Hogy, midőn Árpádot a sír eltakarta,
S kisfiára, Zoltánra, jutott az ország,
Mellé kormányzónak Lehelt választották,
Lehelt és még kettőt, Bulcsút és Botondot...
Ők hárman viselték a hazai gondot,
Viselték mindaddig fényes dicsőséggel,
Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nőtt fel.

Mikor az a három kormányozni kezdett,
Háromfejű sárkány lett a magyar nemzet,
S amely országokra kinyujtá fejeit,
Tán a mai napig sírva emlegetik.
Konstantinápolynak ment Botond keletre,
S szörnyű taglójával kapuját betörte,
Szép Itáliába zászlós Bulcsú lejárt,
Tengerek fuvalma ringatá zászlaját.

Hát a kürtös Lehel útját merre vette?
Ő leginkább csak a németet szerette,
Ugy szerette, hogy no! könnyebb volt lelkének,
Ha csak a nevét is hallotta, hogy német,
Hátha még ott benn járt a termő földében,
Kardja pedig benn a szívök közepében:
Annak itta ám még meg az áldomását!
Akkori kedvének világ látta mását.

El is látogatott hozzájok gyakorta,
A tavaszhírt oda rendesen ő hordta,
Tudták már, ha ő jött, hogy a tavasz közel,

S azon imádkoztak, bárcsak már mulna el;
De nem csoda, hej mert az meleg tavasz lett,
Olyan meleg, hogy még nyárnak is beillett,
Nyárnak és veszettül fűtött kemencének...
Hideg acél a kard, mégis nagyon éget.

S nem egyszer, se' kétszer ment oda vendégűl:
Minden esztendőben, míg csak ki nem vénült,

Míg a gyermek Zoltán markos ifju nem lett,
Akire magát rábízhatta a nemzet.
Ekkor a magyarság három fővezére,
Lehel, Bulcsú, Botond országgyülést kére,
Ottan a maga és két társa nevében
Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen:

"Nemzetes nagyurak, országunk vitézi,
Az ember életét isten úgy intézi,
Hogy az idő nem áll, de folyton-folyva mén,

Ifjú lesz a gyermek, az ifjú pedig vén.
Mi már ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott,

Mint jómagam, ki meg őszbe csavarodott,
Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem különben,

Éveink száma több, mint háromszor ötven.

De lám, míg az idő fosztogatott minket,
Vén fákat, hervasztván zöld leveleinket,
Mellettünk felnőtt az apró kis csemete,
Az élet földébe kit Árpád ültete.
Itt áll az ifju tölgy, nézzetek szemébe,
Bátran odaáll már a vihar elébe,
Nincsen rászorulva senki istápjára,
Annak okáért hadd űljön a kormányra.

Mi pedig ezennel letesszük a tisztet,
Mellyel bizalmatok bennünket diszített,
Fényes polcunkról lelépünk a homályba,
A nyugalom fogad ölelő karjába.
Van is rá szükségünk, fáradtunk eleget,
De jutalmaz érte a lelkiismeret,
Megjutalmaz, mert oly barátságos szót ád,
Hogy jó rendben hagyjuk az ország szénáját.

Rendben van az ország, nem csonkult határa.

Oroszlán-szemmel néz a félő világra,
Sörénye rázása népek reszketése,
Szeme pillantása városok égése.
Ifju ember, Zoltán, nevünk nagy és hires,
Te dicsőségünkhöz még több sugárt keress,
Az egész világot rángasd fülön fogva,
Kivált a németet vedd pártfogásodba."

Ennyit mondott Lehel. Utána még többen
Előterjesztették, ami volt fejökben,
Ki a három öreg vezért magasztalta,
Ki meg a fiatal Zoltánt buzdította;
Nem tanulták, mégis sok szépet beszéltek,
De legszebben szólott - mindnyá'n úgy itéltek -

Ki azt tanácsolta, hogy fejezze be ma
Az ország gyülését országos lakoma.

Egy sem gáncsoskodott, mind helybenhagyá, mind,

S fényesen megülték e napot apáink.
Délelőtt komolyan ahol tanácskoztak,
Délután ott vígan ettek és boroztak.
Ugy vagyon, boroztak, pedig hatalmasan,
Válogatva Tokaj s Ménes boraiban...
Jól tették, azt mondom: aki inni nem mer,
Ha talán ember is, de nem magyar ember.

S mikor már az ebéd felén túlesének,
Jöttek, amint illik, a felköszöntések,
Éltették a haza minden jelesebbjét,
Éltették magát a magyarok istenét,
És mikor vége lett a jókivánságnak,
A muzsikusok rá hangos tust huzának,
A sok összeveszett hang forgott a légben,
Mint a por a forgószélnek örvényében.

Fölállott Lehel is, nagy lett a csendesség,

Noha egy kicsit már nehezökre esék,
Hogy elhallgassanak, mert a bor hatalma
Ösztönözte őket zajra, rivalomra:
De dicséretökre legyen mégis mondva,
Egyetlen egy sem volt köztök oly goromba,
Hogy, míg a beszédet Lehel nem végzé el,
Zavarná a csendet csak egy köhhentéssel.

Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára
Rászállt a bor lelke, rózsaszín sugára,
S lenn a képe alján torzonborz bajúsza
S rengeteg szakálla széleshosszan úsza;
Olyan volt, mint mikor az ég egyik fele
A pirulni kezdő hajnallal van tele,
A másik felén meg szürke felhőtábor
Lengeti nagy szárnyát szellők játékából.

Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván
Egy hosszút simított bajúszán, szakállán,
Vesződött arcával, hogy mogorva legyen,
Mert az volt őneki a természetiben,
Hogy a jókedvet és a tréfát szerette,
De ilyenkor képét szörnyen ráncba szedte;
Minél komorabb volt szeme pillantása,
Lelke annál inkább hajlott a vigságra.

Szólt pedig ekképen, a kupát emelve,
Amely szinültig volt sötét borral telve:
"Fűnek-fának ittunk már egészségére,
Talán el is fogyott már a hordók vére,
Pedig még hátra van egy nagy isten-éltess',

Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes,
És akiért inni nekem áll tisztemben,
Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.

A mi szerelmetes szomszédunk, a német,
Akiért ezennel csavarom elmémet,
Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat,
Mire engem forró barátságom nógat;
Mert barátja vagyok a német sógornak,
Mint e tolakodó légy itt az orromnak;
Noha neki nem kell az én barátságom,
Odatolakodom és reátukmálom.

Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel,
Én a lelkén függök teljes szeretettel...
Bár szeretetemnek olyan súlya volna,
Hogy lehúzhatnám őt véle a pokolba.
Kedves németjeim, hogyne szeretnélek,
Legvigabb napjaim nálatok telének,
S kinek boldogságom részét köszönhetem,
Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem?

Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét
Szerencse markai országodra hintsék,
Legyen oly bőséged, annyi gazdagságod,
Hogy szinig megtöltsön minden magyar zsákot,
Adjon isten neked mindig bő nadrágot,
Hogy elférjen benne egész bátorságod,
S a mennydörgős mennykő ne üssön meg téged,

Bízza a magyarra ezt a mesterséget!"
Második ének

Jött és ráborult az este a határra,
Mint a gyászos asszony oltár zsámolyára,
Halkan imádkozott, néma volt az ajka,
Csak egy szellő-sohaj jött ki néha rajta.
A lakmázó urak átalták zavarni,
Vagy hogy elfáradtak már tovább mulatni,
Elég a hozzá, hogy sátraikba bujtak
S fáradalmaikhoz méltókép aludtak.

Kacagányaikat derékaljnak vették,
Fejöket domború paizsra fektették,
S álmadoztak vala nagy véres csatákról,
S ami következik: nagy boros kupákról.
Kívül a lakoma maradványa fölött
Éhes hollósereg zajos tábort ütött.
Csunyául károgtak, szidták az urakat,
Hogy oly sok csontot s oly kevés húst hagytanak
.

Botond, Bulcsú, Lehel nem várták a hüsön,
Hogy a fölkelő nap a hasokra süssön,
Mihelyt orra hegyét kidugta a hajnal,
Lóháton valának, s indulnak robajjal.
Ifju kedvvel mentek az öreg legények,
Bánatot magokkal haza nem vivének,
Nem kellett busúlni nemzetöknek sorsán,
Megbíztak tebenned, fejedelmi Zoltán.

Mentek, mendegéltek és elértek végre
A Jászság és Kunság szép róna földére,
Mely a délibábnak szülő tartománya,
És amelynek Lehel volt a kapitánya.
Valahányszor Lehel e földre rálépe,
A megilletődés szállott be szivébe,
Most is úgy járt, most is meg volt illetődve,
S szólt oly érzékenyen, ahogy csak telt tőle:

...............................................

Pest, 1848. február - március

DICSŐSÉGES NAGYURAK...

Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan, mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.

Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr' a
Hazának.

Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

Pest, 1848. március 11. előtt

NEMZETI DAL

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Pest, 1848. március 13.

15-DIK MÁRCIUS, 1848

Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Petőfi Sándor Összes Verse (1848)

Hírek